gesundheit

John McCain szenátor azt mondta Orbán Viktorról, hogy neofasiszta diktátor. Ez azért is gáz, mert a republikánus többségű kongresszus külügyi felelőse nem lesz más, mint maga John McCain. Így nagyjából előre látható, hogy az USA és a magyar kormány közötti viszony mennyire fog még inkább elmérgesedni.

Ami az eset kapcsán szembetűnő, hogy a jobber újságírók, egészen a gondolkodó mérsékeltekig mennyire felháborodtak a neofasiszta diktátor jelzőtől. Pedig akkor kellett volna kiakadni, amikor a kormány lenyúlta a dohánykereskedelmet, vagy akkor, amikor a magánnyugdíjakat. Nem kellett volna asszisztálni az Alkotmánybíróság szétcseszéséhez, meg úgy általában minden állami felügyelő szerv lebontásához. Nem kellett volna megvédeni a társadalmi konszenzus nélkül megírt alaptörvényt, és úgy általában csöndben végignézni, ahogy a Fidesz lebontja a jogállami kereteket. Hol vannak a közmédia lenyúlásáról szóló publik? Biztos jó ötlet volt a NAV-os korrupciós ügy elbagatellizálása? Hányszor állt ki a jobber média, amikor a kormány törvényesítette a lopást? Mi van Mészáros Lőrinccel vagy a Közgéppel?

Összegezve nem megsértődni kellene most, hanem minden helyzetben kiállni a demokráciáért. Ha a mérsékelt jobboldali média erejével sikerült volna ezeket a lépéseket megakadályozni, akkor vezető amerikai politikusok nem tudnának ilyen érvekkel operálni a mocskos kis geopolitikai játszmáikhoz. Ez van.

Vágó Gábor reakciója, midőn a derék szoci politikus bejelenti, hogy akkor hétfőn el fog dőlni, hogy az LMP tényleg akar-e vizsgálóbizottságot létrehozni a NAV-botránnyal kapcsolatban, ugyanis, ők (a szocik) csak úgy hajlandóak aláírni bármilyen ívet, ha azon nem szerepel jobbikos aláírás.

Akkor vált gyanússá a dolog, mikor az enyhülést hozó langyos idő április közepére sem érkezett meg. A nyári időszámítást bevezették ugyan, de gyakorlati haszna nem volt. Hiába állította át óráit az emberiség, a szürkeség állandósult életünkben. Mint később kiderült, azért nem okozott tömegpánikot a permanensé váló tél, mert a hatalom az írott és elektronikus médiumokat jó előre bevonva egy átfogó stratégiai terv részeként azt sugallták, hogy minden, ami történik, tök normális.
Senki nem figyelt eléggé, hogy rájöjjön, ezt a telet nem tavasz fogja követni. De nem is hirtelen nyár. Ezt a telet nem követte semmi, mert véget sem ért. Beköszöntött a Legújabbkori Jégkorszak, 12.000 évvel a legutóbbit követően. Ugye, te is a homlokodra csapsz így utólag, hogy miért is kellett államosítani az időjárásjelentést?! Ha a meteorológiai szolgálat azt mondja, hogy egy hét múlva itt a jó idő, akkor az nyugtatólag hat. Hát ezért kellett állami monopóliummá tenni az időjóslást. Nem volt ugyanolyan érzésed ekkot, mint mikor négy év múlva eljövendő euró bevezetésről beszéltek politikusok, vagy a 4. metróról? Ugyanaz a modell, ugyanaz az iskola.

Mi végre volt ez a nagy titkolózás? Így utólag könnyen belátható: kellő mennyiségű idő kellett ahhoz, hogy az embereket felkészítsék a változásokra. Sőt, a hatalom képviselőinek is el kellett fogadniuk, hogy ezentúl minden másként lesz. Újra kellett tanulnia járnia az emberiségnek, új szabálykönyv lépett életbe.

Az emberiség történetének néhány ezer éve alatt kialakítottunk egyfajta humanista viselkedési kódexet. Igyekeztünk tartani magunkat ehhez, persze csak addig a pillanatig, míg létünk nem került bizonytalanságba. Ha úgy alakult, dobtuk a sutba az egészet, és válogatott módszerekkel elvettük másoktól, ami kell nekünk, vagy úgy éreztük, hogy jár. Ilyen időkben felfüggesztettük humánus énünket, esetleg álságos módon megmagyaráztuk, hogy szent eszméink nevében most kicsit kegyetlennek kell lennünk.

A Legújabbkori Jégkorszak eljövetele tökéletes példája volt mindennek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ember igazi énje soha nem volt ösztönszerűbb, mint ezekben az időkben. Észak-Amerika, Európa és Ázsia nagy része fokozatosan jég alá került, az örök hó birodalmává vált. A sors fintora, hogy pont ezeken a területeken helyezkedtek el a gazdaságilag legerősebb országok. A kezdeti dermedtség után ezen államok rájöttek, hogy nekik tulajdonképpen jár Afrika, Ausztrália és Dél-Amerika élhetően maradt területei. Némi nagyhatalmi egymás közti villongás után, a világbékére hivatkozva maguk között elosztották azokat, a bennszülötteket vagy lemészárolták, vagy kísérleti hótelepekre deportálták északra.

Nekünk magyaroknak szerencsénk volt, meg nem is. Ugyan új hazát nem tudtunk rabolni magunknak haderő híján, de a miénk sem kellett a francnak se, mert jég alá került. A 4. metró átadatlan alagútrendszerében húzzuk meg magunkat, Bajnai és Orbán immár hatodik ciklusukban váltják egymást.


Íródott 2013 március havának 27-én, az elkeserítő havazás alatt.
Szaniszló-díjra felterjesztve.

Orbán Viktor a Frizbi című műsorban adott exkluzív interjút Hajdú Péternek. Gyöngyöspatára is kitért a beszélgetés (26:04-től itt), ahol igencsak meglepő dolgokat mondott a miniszterelnök.

  OV: "A magyar az egy nagyon sajátos fajta; gondolkodásmód, észjárás. Büszke is, ez a saját lábán akarok állni, a magam ura is, tehát nagyon érzékenyen reagál minden beavatkozási kísérletre. Itt van ez a gyöngyöspatai eset is. Ugye az teljesen nyilvánvaló, hogy mit kellett volna tenni már hetekkel ezelőtt is, de a gyülekezési jog és a gyülekezési szabadság mögé bújnak azok, akik provokálják az ott élőket. És ha föllépsz, túl gyorsan, hirtelen lépsz föl, akkor az első reflex az az, hogy de hiszen megsérted a gyülekezési jogot, megsérted a gyülekezési szabadságot, megsérted olyan jogát ott néhány embernek, amit a magyar törvények és a magyar jogrend garantál. Ezért jó néhány döntést sokkal lassabban kell meghozni. Olyan, mint a futball, tempírozva kell passzolni, tehát az ütemérzék a legfontosabb a magyar politikában. Akkor kell meghozni egy szigorú döntést, ha már az egész ország úgy gondolja, hogy most már igazán meg kéne hoznom azt a döntést, de ha egy ütemmel hamarabb hozod meg, az egész ország azt gondolja, hogy azért nem kéne beavatkozni. Ezt a pillanatot kell eltalálni, és ez teszi művészetté, ha úgy tetszik a magyar politikai élet irányítását.

    (…)

    HP: Meghozzátok ezt a törvényt és lesz-e következő lépés, vagyis ezzel a törvénnyel meg fog oldódni ez a probléma?

    OV: Meg! A rend az egy olyan dolog, hogy az embernek a lelkében egyszerre van ott, hogy ne szóljanak bele az életembe, de azért garantálják is a védelemhez való jogot és a biztonságot. Ebben az ügyben egyértelmű, hogy most rendet, védelmet, biztonságot, jogbiztonságot akarnak. Azt várják a kormánytól, hogy lépjen föl, és az állam az egy erős dolog. Ha egyszer azt mondjuk valamire, és rólunk ez szerintem hihető, hogy no ennek itt most vége van, akkor lehet tudni, hogy onnan mindenki el fog menni. Tehát mindenki, aki törvénysértő magatartást folytatott eddig, az most abba fogja hagyni és haza fog menni. Mert egy óra múlva megjelennek a magyar állam képviselői és érvényt fognak szerezni a törvénynek. Eddig volt a türelem és belátás, ennek most vége van. És azt hiszem, hogy Gyöngyöspatát, meg az ehhez hasonló helyzeteket most hosszabb távra is kezeljük."

Két dolgot nem értünk: miért kellett megvárni, hogy tényleg vér folyjék? Mit mondott volna Viktor, ha úgy alakul, hogy meghalnak néhányan? A másik pedig az, ha nem járőrözhetnek ott félkatonai szabadcsapatok, természetesen örömmel látjuk, de azt tudnia kell a miniszterelnöknek, hogy ez csak egy felületi kezelés. Azok a polgárőrnek mondott emberek azért voltak ott, és adtak rossz választ a problémára, mert tőlük ennyire futotta. Sokkal mélyebb problémákból fakadó konfliktusok vannak ezekben a falvakban.

Mit üzen azoknak az embereknek, akiket az állam nem véd meg, mert azoktól a bűnelkövetőktől félnek, akiket nem lehet hazazavarni, mert ott laknak? Akik ezért az ilyen félnáci szervezetekben látják a megoldást. Miért lökik szinte két kézzel ezeket az embereket szélsőséges csoportok karjaiba? Ha csak annyi történik, hogy nem járőrözhetnek, akkor semmi más nem történik, mint hogy ez a kormány is beáll azok sorába, akik az utóbbi 20 évben hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet.

Valljuk be, nem sűrűn fordulunk meg a Rákosrendező MÁV-megállónál, rejtélyes terek, évtizedes mozdulatlanság. Két vonat közt a hétvégén volt fél óra üresjáratom, gondoltam kicsit körülnézek. A hely nem hazudtolta meg a misztikusságát, néhány métert kellett csak beljebb menni a kietlen rozsdás síndzsungelbe, mikor ezt találtam:

Ha hozzávesszük, hogy ahol ezt a segélykiáltást kirakták gyakorlatilag ember nem jár, akkor még inkább elmélázhatunk azon, hogy mily titkokat rejthet a mély.

Lehet szeretni a Mancsot, lehet nem szeretni, mi nem szeretjük. Az okok közt legnagyobb súllyal az elkurvulás esik a latba, de most ez nem fontos. Szily áprilisban elég hosszasan árnyalta a kérdést.

A Mancs üres címlappal jelenik meg a héten, megfogalmazásuk szerint ezért:

A decemberben parlament elé kerülő, a médiaszolgáltatásokról és a kommunikációról szóló törvénytervezet totális ellenőrzést biztosítana a Médiatanácsnak, és rajta keresztül a kormányzatnak az elektronikus, internetes és nyomtatott sajtó felett.

A nyilatkozattal nagyjából egyet is tudunk érteni, természetesen mi sem szeretnénk, ha a sajtót állami ellenőrzés alá vonná a hatalom. Ezért gyorsan le is írjuk, míg lehet: vörösiszap-pakolást a kéznek, mely megszavazza!

A sajtószabadság körébe viszont az is belefér, hogy játsszunk. Adjunk teret az iróniának, legyünk olyan tökösek, mint amilyen a Mancs volt ’90 körül. Tehát, várjuk azokat az ötletes címlap terveket az üres Narancs címlapjára, amibe minden belefér. Küldjetek akár ellene, akár mellette szóló képi üzeneteket, maradjon meg a gondolat szabadsága annak, aminek lennie kell! Ne hagyjuk, hogy ne lehessen viccelni Szalay Annamáriával, a Manccsal, vagy bármivel, ha úgy tartja kedvünk.

* várjuk a hagyományos címlapot szkennelve, vagy a digitális címlap átdolgozását.

Be kell vallanom határozott, és nagyon mély ellenszenvvel viseltetek a halottak napjával kapcsolatban. Ez egyfelől technikai dolog, hiszen, hogy egy adott napon, szinte kötelezően meg kell látogatni elhunyt emberek síremlékét, akik valaha fontosnak számítottak, vagy családi kötődésük miatt, illő, hogy fontosnak számítsanak, az nálam soha nem működött. Soha nem lehet egy ilyen mélyen intim érzéseket megszólító dolog tömegrendezvény.

Jobb esetben megszokást, rosszabb esetben képmutatást látok ezzel kapcsolatban.

Másfelől talán az életet fogom fel teljesen máshogy, mint, ahogy általában ez kialakult a magyar társadalomban, gondolkodásban. Azt vallom, hogy maga a fetisizált emlékhely (un. sír) is egy olyan felesleges dolog, ami csak mellékvágányra viszi az elmúlt életekkel való kapcsolatot, és szoros viszonyt.

A halált, az elmúlást, nem tartom többre, sem kevesebbre, mint a születést. Sőt, ugyanannak az útnak a részei, amely út során a lélek vándorol, arra amerre a sorsa irányítja. A születés arról szól, hogy valahonnan érkezik a földre egy lélek, a halál pedig arról, hogy valamerre tovább megy. Emberi tudatlanságunk okán nem tudjuk honnan jöttünk, merre megyünk, ez a „nem ismerés” fakasztja az a kényszert, hogy sajnáljuk az eltávozókat.

Nem ítélem el persze, aki a temetőbe járás szokásának a rabja, nem ítélem el, de azt gondolom, hogy tévúton jár.

Magam úgy döntöttem, hogy ha meghalok, semmilyen emlékhelyem nem lesz, hogy az egykori testem maradványaihoz lehessen zarándokolni, és azt nézegetni. Felesleges lenne, ugyanis én már nem leszek ott, hiába is olyan az emberi agy, hogy hajlamos ezzel felruházni az ilyen pontokat a térben. Aki fontos nekem, az időről időre felbukkan az emlékeimben, és nem sajnálom, hogy elment, hanem annak örülök, hogy az időben egy helyen lehettem vele, azonos időben. Ha valaki számára fontos voltam, úgy is ott leszek vele az emlékeiben, amikor szüksége lesz rám. Sajnálni pedig hallottainkat nem igaz érzés, mert nem őket sajnáljuk, hanem magunkat elsősorban.

Ezért ezt a napot meg is fordítanám, hiszen a halál és a születés olyan mélyen összefügg, hogy csak kissé kell átkonvertálnunk agyunk tekervényeit, és máris tudunk örülni a lélek vándorlásának.

Gergényi volt rendőrvezér az Országgyűlési bizottság előtt szinte semmire nem emlékezett a 2006-ban történtekről. Szinte teljesen biztos, hogy jogászok, tanácsadói alaposan kiképezték erre. Legalább mondhatta volna, hogy: „Luke, én vagyok az apád”.

Tudjuk, hogy nem szabad viccelni azzal, ahogy valaki kinéz, de ha ilyen gusztustalanul cinikus egy ember, a leesett azonosítószámmal, meg a „nemvoltviperával” együtt, és a jog sem bünteti a bűnöst kellőképpen, akkor feltolul az emberben a düh. Ráadásul Gergényi nem csak úgy néz ki, mint Darth Vader, amikor lekerül róla a hírhedt fekete maszksisak (vagy mi), de életútja is mutat azonosságot a Nagyúrral. Adva van egy rendőr (ún Jedi), aki felesküdött az igazság védelmezésére, aztán átkerül a sötétség oldalára, és ámokfutásba kezd.

De ezt a gondolatot ne is gondoljuk tovább, mert Gaudi Nagy Tamásból Yoda lesz, Demszky-ből Sith vezér, Révész Máriusz, pedig maximum, mint Jar Jar kaphat szerepet. A továbbgondolás tehát torzítja a párhuzam szellemességét. Maradjunk annyiban, hogy, aki bűnös, annak bűnhődnie kellene, de ettől még nem kell megtagadnunk a saját szubjektív véleményünket. De azért muszáj lennie egy kötelező erkölcsi minimumnak minden oldalról.

A saját szemszögből való megközelítésre (ráadásul pont a 2006 őszi eseményekre hangolva) következzen Kardos Horváth János zseniális szerzeménye, mely talán bonyolultsága miatt nem kapott méltó elismerést. Kíváncsi vagyok a kommentekre (ha lesznek), hogy egy esetleges trolltámadás esetén nekik mennyi esik le a dal valós mondanivalójából.

Sólyom László a rendszerváltás óta a harmadik köztársasági elnök. Megválasztása nagyban hasonlít a Gödör-klub létrejöttéhez. Óriási igény volt a belvárosban egy olyan közösségi térre, egy olyan agorára, ahol nyugodt körülmények között a legkülönbözőbb emberek tudnak egymás mellett lenni, találkozni. Egy olyan igény, ami előtte talán ki se lett mondva, csak egy látens közös tudatban létezett.

De nem ám tudatos várostervezés állt a dolgok mögött, kizárólag a puszta véletlen. Mindenki ismeri a történetet: Nemzeti Színház, mélygarázs, politikai töketlenkedés, Gödör, majd a körülötte üldögélő ezrek. Sólyom Lászlót is a véletlen ültette a köztársasági elnöki székbe; Szili Katalin jelölése, az SZDSZ kihátrálása. 

Sólyom szuverén, független államférfi, egyetlen megnyilvánulása sem volt köthető egyik párt érdekéhez sem. Mindig a legbensőbb lelkiismerete szerint döntött, vagy szólalt meg. Ezért sem értették sokan azok közül, akik kizárólag pártszemüvegen keresztül képesek nézni a világot. És ezért válhatott hitelessé azok szemében, akik nem.

Elődei is igyekeztek túllépni saját politikai hátterükön, az egész nemzetet képviselni, de pont politikai előéletük miatt nem mertek határozott politikai nyilatkozatokat tenni. Hiszen akkor felmerülhetett a gyanú a pártérdekek kiszolgálására. Sólyom soha nem játszotta el a joviális mikulás szerepét.

Szerencsés helyzet, különös konstelláció kellett – akár a Gödör esetében -, hogy most olyan köztársasági elnökünk legyen, akiben bízhat az ember, hogy lelkiismeretesen őrködik a jogállam akár le sem írt eszméihez is.

Egy okos Fidesz nem fogja jelölni Schmitt Pált, ha a Fidesz komolyan gondolja a nemzeti egységet, és saját  hitelességét, akkor nem dönt le egy olyan erős bástyát, mint Sólyom László. Arról nem is beszélve, hogy egy elkúrt rendszerváltás szinte egyetlen kompenzációja az volt, hogy Sólyom nem volt hajlandó kitüntetni Horn Gyulát, és nem fogott kezet Fekete Jánossal. És még zöld is, becsüljük meg!
 

Sólyom for president!
 

Régen akadt a kezembe a József Attila kötet, most ismét. Megtaláltam benne egy nagyon kedves verset, ami talán nem annyira ismert, de szerintem az egyik legtökéletesebb alkotása. Nem sokszor olvastam ilyen érzékenységgel leírva azt, miként lehet szomorúan, belekönnyezve, mégis felemelt fejjel elengedni valakit, aki talán a legfontosabb volt egykor. És talán még ma is az.

AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.