Nyár, perzselő meleg. Az egész éjszakai forgolódás után üresen és kedvetlenül jön az ébredés. Az öntudat visszatér, igazából el sem ment. Nincs felszabadító álom, nincs semmi ami kizökkent. A telefon ajánlgatja: még kilenc perc szundi! Próba. Ugyanaz. A lélek elfásult magányában, a test alá van rendelve az ürességnek, feszült, görcsös. A szem kitartóan csukva, nem akarja látni a teret, nem akar látni semmit. Szeretni nehéz, szeretni bolondulásig, a szeretet az Isten, szeretet közhelyek. Fáj valami belül, nagyon. Az agy blokkol, üresít, hárít, sivárrá tesz. Túl akar élni. Az idő majd segít – közhely. Újabb kilenc perc próbálkozás. Már tudni, nincs visszaút az öntudatlanság kényelmébe, függőleges állapot jön nemsoká. De még nem. Egy kicsit még nem. Újabb próba. Lelki társ, barát, szerető, szerelem, mindez együtt, vagy egyik sem. Küzdelem, megérteni vágyás, feldolgozni vágyás. Egy pillanatra talán alvás, igen, mert hamar jelez újra az ébresztő. Még kilenc perc, döntés: az utolsó. Nincs gondolat, nincs fájdalom sem már, nincs semmi. Lelassul az idő, Csáth Géza írta, hogy egy-egy éjszakáján tízezer éveket élt meg. Most ugyanez morfium nélkül. Önsajnálat. Az agy okos, ezen felháborodik: ”Ne sajnáld magad, baszod!”, ki akar húzni, jól csinálja. Még kilenc perc, csak úgy dölyfből. De azért a szem kicsit nyit. Győzködni az agyat: „nem önsajnálat, csak fájdalom van, nem érted?! Nem lehetsz ilyen érzéketlen.”. És mégis, vihar van, érzések nincsenek. Arc a párnába nyomva. A test mondja, elég, önkéntelenül feltápászkodik. Ülnek együtt az ágy szélén, mozdulatlan, bámulva, csöndben.